Rájöttem,
...valahogy most nincs kedvem írni. Lehet, mert van egy Társam, akivel szinte teljességgel megosztom magam, de az is közrejátszik, hogy nincs igényem láttatni a történéseim, megéléseim. Írhatnék sorokat az igazságaimról, de annak mélységét nem tudom megmutatni, így marad a kérdés: minek?
Ma kaptam a kislányomtól egy fényképével ellátott kulcstartót anyák napjára. Mostanság számomra a legnagyobb ajándék. Örömmel kiáltanám világnak, de hogy mit érzek, át nem adható. Még nem. De idővel érezni fogjuk egymást. Addig marad az elkülönülés...
Se a Vida e
még most is imádom....:)
Tágul a lét
Olvastam nem is egyszer, hogy míg alszunk, álmodunk, a lelkünk utazik, tanul, gyógyul.
Nemrég felébredve az álmomból, csak ültem az ágy szélén. Képtelen vagyok szavakba önteni az érzéseim, de most a lelkem mélyéről jött a tudat és az érzés, hogy míg aludtam, gyógyítva voltam. Konkrétan nem tudom mi történt, csak érzem, hogy igaz. Hogy az égiek, a számomra még láthatatlan Ők ily módon is támogatnak. Nincs alkalmazható szavam erre, a "hálás vagyok" nem fejezi ki ennek mélységét, miközben az vagyok, hogy ezt megélhettem, hogy mögé láthattam. Azt is gondolom/tam, hogy ezt bebeszél(t)em magamnak, de mégis leírom ide, nem hagyom kivonulni...
Szavak nélkül
Mit szeretnél?
- Engedd el.
Return to Innocence
Spontán merülés
Ma reggel spontán történt, Vele. Amíg elmerült önmaga érzéseiben, gondolataiban, bennem is motoszkálni kezdtek dolgok. Nemrég egyfajta haraggal, fájdalommal szembesültem, amit valamilyen szinten meg is írtam:
http://jelenlet.freeblog.hu/archives/2012/04/18/Meddig_akarod_meg/
Azt hiszem jelen kapcsolódás során felismerni véltem magam azokban a szerepekben, akik cserbenhagyták a felém kezüket nyújtókat... azokat, akik velem együtt szerettek volna továbbutazni a létben, felfedezni a világot és benne önmagukat. Csak most épp rám haragudtak, bennem csalódtak, mert én mondtam nemet... Itt tartok most... Továbbra is megkérdezem, jössz-e velem, vagy maradsz? Miközben még mindig a fájdalom járja át szívem a veszteség miatt, nem haragudhatok rád. Ezernyi okod lehet, ha más úton mennél tovább... De ha oka sincs, mindenképp tiszteletben kell tartanom a döntésed. És hiába fáj, már nem zárhatom el magam tőled... Nem akarok védekezni és hátat fordítani neked. Nem akarok újabb falakat felhúzni lelkem templomában. Jössz, amikor érkezel, és úgy lesz, ahogy lenni akar. Mély tanítás ez nekem - hálával köszönöm.
Ma estére
Fáj
... hogy az emberek nem látnak... hogy, nem érték nekik az, ami nekem... ha úgy hozza a helyzet, hogy vállalnom kell önmagam, főleg, hogy döntést is kell hoznom miatta, az emberek zöme elfordul tőlem... amikor azon lennék, hogy egy-egy kapcsolatnak utána nyúlnék, a kezem között porlad szét... amelyik egykor valamiért fontos volt, és szeretném méltó módon folytatni, az élet rögtön kezeskedik arról, hogy meg ne próbáljak visszanézni... ha elindultam, nincs visszaút... megyek az úton, és az arcok elébem érkeznek - vele sem tudok már beszélni érdemben, benne sem bízhatok, ő a szemembe mondta, hogy legszívesebben megfojtana, ő meg úgy bánt, hogy észre sem veszi... szinte magamra maradok... nem is tudom hanyadszorra... ezek a fájdalmak láthatatlan kéregként nehezednek a lelkemre... ha új barátság kezdődik, kérdőn kutatom: jössz-e a mélybe, vagy a felszínen maradsz? ... mert nem akarom, hogy csalódjak, hogy újra fájjon... mint minden elengedés... mert azt hittem ők jönnek velem... hogy látnak... hogy nekik is érték, ami nekem...
de végül megint nyitok, megint megmutatom sebezhetőségem, hátha lesz valaki, aki hasonlít hozzám...
Meddig akarod még ?!
Az emberek panaszkodnak, nyafognak és nem találják önmagukat. Én - persze aki azt gondolja magáról, hogy van megoldásom, lehetek segítő lélek abban, hogy másként fókuszáljanak az adott helyzetre - próbálok segíteni... Mi lenne ha, ezt látnád benne? Mi lenne, ha más szemszögből néznéd meg? Mi lenne, ha észrevennéd az ismétléseket? Hogy minden érted van? stb.. Bárhogy is nézem ez egy eneriga munka. Persze szívesen teszem, mert általam, általad, általuk szebbé lehet a világ. Ezt képzelem... Aztán amikor jön harmadszorra is ugyanabban a tipi-topi helyzetben, akkor elönt az indulat.. MEDDIG AKAROD MÉG EZT CSINÁLNI?! És ez fáj az embereknek... Mert bántom őket ezzel... De valahol egy visszaélésnek érzem... és ha csak azért talál vissza hozzám, mert jó velem, figyelmet kap, energiát, szeretetet - és nem látom, hogy akarna haladni... hogy tenne érte, akkor betolok egy lelki pofont és magára hagyom...
Mindenkinek saját magának kell bejárnia az útját. Segítőkkel, támogatókkal, szerető emberekkel, de meg kell tanulniuk, hogy ők maguk önállóan bírjanak létezni... nem függeni másoktól... és ez félelmetes... de ha mindig mankót adok a másik alá, az sosem fog járni... és a bennem lévő nyers, darabos oroszlán erő ezt hozza elő belőlem... Jössz vagy maradsz?
És miközben úgymond továbbmegyek, vérzik a szívem... Mert jó lett volna vele... Mert milyen jó lenne, ha velem együtt részesülhetne a szívből... Jó lenne, ha látna engem... Miközben elutasítom a helyzetet, közben meg kell tanulnom elengednem a másikat: lehet, hogy még nem érett meg a következő lépésre... lehet még vár valakire, akivel együtt lépik meg azt... és ez nekem fáj... de legalább lehetőség arra, hogy felismerjem az elvárásaim. Meddig akarom még ezt csinálni?!
Az élet szeret
...megvár, és vele is megyek:)
A Nő, aki szerelemben él önmagával
és ez milyen jó...
Válasz a tegnapira
Mert nem a jelen pillanatban vagyok.
Mai napra
Miért nem fogadom el, ami van?
Az emberek
... saját fényüktől félnek igazán - még én is.
Megijedtem
Jelentkeztem az Esszencia Szeminárium Haladó Kurzusára.... Nemrég megérkezett a részletes tájékoztató, házi feladattal, szálláshelyek ajánlásával, házirenddel... Belül tudtam, hogy tartok tőle, de most a félelem is átjárt:
Megbocsájtásra váró, mélyen elásott, ismert vagy ismeretlen emlékeimmel, fájdalmaimmal, haragommal fogok szembenézni. Az ember lánya nem véletlen ássa el ezeket jó mélyre. Félek a fájdalomtól, hogy a lelkem nyitott könyvként helyezem társaim elé (holott tudom, a társaimban ott bízhatok), mégis könnyek közt írom e soraim, mert meglátom lelkem összetört darabjait... igaz meglátom a lehetőséget is a gyógyulásra, a szeretetre, a kegyelemre, mégis félek... Az alapkurzuson is többször zokogtam némán a zsebkendőmbe mikor átjárt az együttérzés (vagy a közös hasonulás) társaim megéléseivel kapcsolatban. Volt, hogy már a viccesen bemutatott feladatsor alatt patakokban folyt a könnyem, míg a mellettem levők az előadáson kacarásztak... Tudtam belehalok, nem tudok elbújni, ez is én vagyok... Ha felidézem magamban, még mindig fogva tart az érzés...
Egy-két kérdésem is maradt még... vajon mitől ijedtem meg igazán? ... hogy fájni fog, vagy hogy hogy ki leszek utána? Folyamatos változásban vagyok, a "régi" biztonságos játékszereim folyamatosan szakadnak le rólam és bizonytalan vagyok az ismeretlen új köntösömben. Belül tudom, minden rendben van, megélve mégis megriadok, én szerettem az elhasznált, mára már nem engem szolgáló arcomat is... Vajon fognak-e szeretni az új ruhámban?
Újabb elengedés várat magára - rám.
Megélni
... a bennünk lévő állatot - út ez is szabadságunk felé
Tájékozatlanul
Nem követem a híreket: nem olvasom a neten, nem nézem a híradót - kb 90%-ban elhatárolódom tőle. Felmerült a kérdés, nem zavar, hogy tájékozatlan vagyok? Szinte pillanatokon belül bennem volt a válasz, ilyen minőségben egyáltalán nem zavar, ha nem érnek a tudósítások.
Ma megnéztem az egyik fő híroldalt, csakúgy találomra kiszedtem pár morzsát: Minden Schmitt maradására utal, Orális kedd, Egyre több a veserákos, Tíz napot bírt ki a sivatagban egy cukros, Vettel egy dilettáns, frusztrált bőgőmasina, Félelmetesen jó lett Harry Potter horrorja, Vazelinnel törölgetném, A tervezettnél több kórházat államosítanak, 7+1 város, ahol jól lehet sörözni, Pluszban zárt a pesti tőzsde....
Hogy milyen világot szeretnék magamnak, pontosan nem tudom behatárolni, sőt, nem is akarom, de tudom milyet nem. Na pont az ilyen címlapsztorik, "mindennapi igazságaink" azok, amelyek nélkül boldogan élek, haladok és szeretek a saját kis világomban. Ez is én vagyok.
Elém jött II.
A kb 2 nap lelki vívódás, nem akarom, fájdalom, megbocsájtás után mintha köd szerű fátyol ereszkedett volna rám. Tudom, hogy vissza kell még mennem, illetve dehogyis, hisz elém jön:), szóval tudom lesz vele dolgom, de ezután a hanyadik kör után most egy lélegzetvételnyi pihenő... jöttek kérdések, de válaszok nem, és a kérdések sem fájtak, mintha most nem lenne hozzá közöm... talán mert azon a szinten, ahol történtek és megéltem, feloldódni látszanak... egy feljebb szintről nézve ezek a problémák, szenvedések nem mások, mint lehetőségek... és ez áldás... hogy magam utána nyúlhatok és meggyógyíthatom... sőt felemelhetem... És ahogy a probléma is, magam is átlényegülök...
Egy magasabb és egyszerre mélyebb szinten vagyok képes szeretni...
Elém jött
Itt van... Két napja szorongat, a markában tart. Tudtam, hogy elkerülhetetlen, de próbálok időt kérni... Időt? Még mennyit? Évezredek óta dúl a háború. Mikor, ha nem MOST?
Egymásnak feszül bennem a két ősi minőség, akik tudatlanságuknál fogva utálják, bántják, nem értik meg egymást, és szívükben ezek mentén csak a fájdalom sarjadzik újra és újra. Látom mindkettőt, most már érzem is. Csak várnak, mikor kezdi a másik. Egyikük sem meri bevallani, hogy nem így szerette volna, hogy nem is tudta hogy kell helyesen lenni. Szabadon Szeretni. Ölelj már meg! S mivel nehezen bírom a tétlenség okozta fájdalmat, elkezdem: SAJNÁLOM, Ne haragudj. A könnyek a szememből megállíthatatlanul patakzanak a pizsamámra. A méregnyilak lassan oldódnak, belém eresztve mérgüket...
Megtalál az érzés és mélyről a fájdalom: elbuktam mint Férfi, elbuktam mint Nő.